The Unknown Collective prológus

További képek

Honlap (folyamatban)

Kiállítás a KoWerk Irodagalériában, és egy új hajós

A meghívó

A Kecskeherceg / The Goat Prince (acél / steel)

KÉNYSZER / LESZÁLLÁS (CRASH / LANDING)

Kiállítás a Vittulában november 15- december 5. 

                                 Valószínű hajó / Verisimilar ship

                                 (acél / steel)

                                Valószínű hajó és A BÁRKA építése / Verisimilar ship and Building of the ARK

                                A BÁRKA építése / Building of the ARK

                                (acél / steel)

                                Kvantumhinta (M.P. Úr hintát épít a részecskegyorsító romjaiból) /

                                Quantumswing (Mr. M. P. builds a swing  using the ruins of the particle accelerator)

                                (acél / steel)

Weiner Sennyey Tibor megnyitóbeszéde 2010. 12. 14.

http://www.irodalmijelen.hu/node/7827

Második tiszakécskei művésztelep

Lehetőségek bárkája / Ark of possibilities

acél / steel

Egy rövid könyvbemutató az Irodalmi Jelenből

http://www.irodalmijelen.hu/node/3419

Fizika és metafizika (2. rész)

Fizikából – metafizikába

A hang:

Óm, Brahma és az Ige;

avagy a Lélek Szele, amely „fúj, ahol akar”

Az előzőekben nagy vonalakban áttekintettem a phüszisz, a természet megismerését célzó kísérletek egy részét. A világegyetem építőköveinek vizsgálata során a kutatók lépten-nyomon hullámokba és rezgésekbe botlottak, és az is megmutatkozott, hogy ezek a hullámok áttételes formában, intuíciónktól távol eső „valószínűségi kvantum-szövedékként” is hatással vannak világunkra, melynek megértéséhez az (egyébként is nehezen elképzelhető) hulláminterferencia képét használhatjuk modellként. A továbbiakban a „természet után való dolgokról” lesz szó, és bár a modellek, amiket eddig használtam, némi átalakításra szorulnak majd, most (némi szellemi erőszakkal) hidat kell ácsoljak belőlük, melyen átkelhetek fizikából – a metafizikába.

A hullámokat, a víz felszínének fodrozódása mellett hangként érzékeljük. A hang (tehát a hullám) világalakító erő. Mind a belső, mind a külső világot, mind a szubjektumot és az objektumot alakítani képes. „Hullámként” tovaterjed a térben és az időben, koncentrikus gömbhéjakat alkotva, vagyis a legtisztább és legteljesebb formát, a gömb formáját veszi fel. Számunkra a hang hullámai a zajban, a zenében, az énekben és a beszédben mutatkoznak meg. Míg a zenének, az éneknek és a beszédnek ritmusa van, addig a zaj nem más, mint a ritmus hiánya – így erről nem ejtek szót.

A beszéd, a zene, és ezek közössége, az ének azonban a teremtés aktusában elengedhetetlen.

„Óm mani padme hum” („Éljen a lótuszban lévő drágakő”). Ez a mantra, mely Avalokitésvara, a tibeti buddhizmus bódhiszattvájának mantrája, az „Óm” jellel kezdődik. Ez Buddha állítása szerint Isten összes nevei és formái közül a legtökéletesebb. Ez a dal, amit a Nap énekel. Önmagában az „Óm” recitálása is ima, és szimbóluma annak, akinek képe és formája nincs és nem is lehet. Ilyen szimbólumokra azért van szükség, mert a teljesség mindent magában hordoz, mindennek a formáját és lényegét, így a megismerhető formák csak részben lehetnek az Ő formájához hasonlatosak. Az „Óm” tehát, ha megfelelően zeng bennünk, megszűnik „csak” hangnak lenni, és ima lesz: eszköz, hogy a teljességet elérjük. Ahhoz hasonlóan, ahogy a különböző formák is eszközei a forma-nélküli (minden formát magába foglaló) végső „Én” megismerésének.

„Ilyen támaszra azért van szükség, mert ami nem érzékelhető a szem és a fül számára, az nem ragadható meg objektíven, úgy, ahogyan önmagában van, hanem csak valamilyen hasonmáson keresztül.”⁵

A formák tehát csak eszközök, hogy valami más, magasabb dolgot megismerjünk. Bármilyen szobor, amennyiben valóban és tagadhatatlanul szobor, éppen ilyen forma, sőt, megkockáztatom: pontosan egyenértékű bármilyen imával, mert célja az, hogy a teljesség szimbólumaként a tökéletesség felé vezessen.

Isten nevének kimondása, leírása, és eléneklése a teremtés gesztusa, bármilyen módon, bármilyen formában történik is. Ahogyan az eskü megerősít és szentesít – tehát „szentté tesz” - valamilyen cselekedetet, úgy a név kimondása, egy szó, egy hang, vagy egy szobor megidézhet, formába öltöztethet valamit, ami formátlan. Isten neve, Buddha és a régi brahmanok szerint azért olyan változatos, mert mindenütt jelen van, egyszerre kívül és belül, sehonnan sem jön és semmivé sem lesz és „átadja magát a létezés minden lehetséges változatának”⁶

Az elnevezés szintén a hang, a beszéd formája – a szájon keresztül, mint egy kapun át kilép a szó, az Ige, Isten neve, vagyis valami, ami megteremt, ami megjelöl; ami valóssá tesz olyasmit, ami megjelölhetetlen, mert „semmitől sem elválasztható” és csak önnön magában, önmagától valóságos. Ha valami a szájon kiléphet, akkor valami be is léphet – ez a valami a lélek, vagy az élet, a létezés. Ismét a teremtés aktusa: Brahma kilélegzi, majd belélegzi a négy nagy világkorszakot: addig, míg ő él, léteznek a galaxisok, a bolygók, a részecskék és minden, amit Vishnu teremtett. A lélek a szájon át közlekedik, akár az egyiptomi Maat, aki születéskor a testbe költözik, s az utolsó lélegzettel („lélekzettel”) elhagyja azt.

„A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.”

A világot tehát hanggal, kilégzéssel teremtik. Mi más állna hozzánk közelebb mindabból, ami hullám és rezgés, mint a hang, a fény? Minden ezek által, (a hullámok rezgése által) nyeri el természetét. A hullám elenyészik, és az anyag marad utána – anyag, „matéria”, „mater”, anya lesz, tehát az isteni rendben a rezgések (a Férfi) által meghatározott és igazgatott „női oldal”, a minden világit és végest igazgató Anya, aki a Mindenséggel terhes és aki mindent felügyel. Ez a dolgok születése, amikor végtelenből végessé, egészből részekké („részecskékké”) lesz. A teljességet és tökéletességet, ami térben és időben végtelen, végtelen valószínűséggel rendelkezik – minden egyszerre és egy időben, mindig és mindenhol létezik: tehát „van”. A hullámfüggvények kiterjednek és elnyújtóznak.

Az összeomlás pillanatában a teljesség áldozatként feldaraboltatik időben és térben véges dolgokká; tárggyá és alannyá. Az alany a tárgyat figyeli, ráemeli tekintetét, így valóssá és érvényessé téve (megfigyelve) a széttöredezettséget.

A kezdet előtt a mindenek feletti egység volt, mely azonos önmagával. A teremtésmítoszok ezt magyarázzák és ezért érvényesek minden időn túl: most és mindenkor és mindenhol igazak. E mítoszokban a teljességet az istenek (vagy a titánok) áldozatukká teszik és feldarabolják és elégetik. Ezen aktus során különválik a dolgok „léte” és „nemléte”, és a teljesség darabjai szétszóródnak. Az Ősatya, miután kiárasztja magából gyermekeit, üressé válik és így várja, hogy szülöttei visszatérjenek hozzá, ott van mindenben, ami külön vált és szétszóródott, és darab is és teljesség is, részeiben.

Ezt az égi cselekedetet utánozza minden szertartás, melyben áldozatot mutatnak be. „Íme, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van. Az Egy műve a varázslat.”⁷ Ez a kettősség, mely az isteni teljességben megmutatkozik: lét és keletkezés, kimondott és kimondatlan, hangzó és hangtalan. Időbeli és időtlen, halandó és halhatatlan, osztott és osztatlan egyszerre; aki ismeri közelről (immanens mivoltában), az ismeri végső (transzcendens) mivoltában is. A Nagy Hangzó forma is és hang is. A forma meghatározza a hangot és a hang meghatározza a formát – egyik sem lenne a másik nélkül az, ami.

A figyelem és a „lélek-jelen-lét”

Az alapvető kettősség, melyet az áldozatbemutatónak fel kell ismernie, az, hogy az „Én” nem azonos „Önmagammal”. Jelen esetben az áldozatbemutató a szobrász, aki folyton-folyvást imádkozik, vagyis szobrot készít. Imája (más néven meditációja) felkészíti az áldozat bemutatására, mely nem a szobor, ami készül, hanem az „Én”. Az ima nem az áldozat – az „Én” feláldozása, vagyis a személy feldarabolása a cél, éppen úgy, ahogyan a teljesség daraboltatott fel.

Az „Én” anyától született és időben véges, míg „Önmagunk”, avagy „a lény halhatatlan Lelke” az isteni méhből (az áldozati tűzből) született és örökkévaló. Ez a Külső és a Belső Ember közötti különbség – vagyis kétféle természet lakozik bennünk. A „halhatatlan Én” maga a Lélek Szele, melyet fel kell fedeznünk és életre kell hívnunk azáltal, hogy az „Én-t”, a halandót feláldozzuk.

Ahogyan a Bhagavad Gītā alaphelyzete is bemutatja: a test kocsija elé fogott lovak az érzékelőképességek, melyek valamely irányba húzzák a kocsit, vagyis az egyént, az „Én-t”, a kocsihajtó pedig a Belső Ember, a Belső Vezető. Ez a Belső Vezető a halhatatlan és örökkévaló és csalhatatlan. Ha nem a gyeplőt tartó kéz vezeti a kocsit, a lovak arra húzzák, amerre akarják - vagyis az érzékszervek csapdájában elpusztul a kocsi is, a lovak is, és a kocsihajtó is. A Külső Embert, vagyis a világ káprázatát kell legyőzni, mert mindez halandó.

Lukácsnál a következőket olvashatjuk (14.26.): „26 Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Majd a tékozló fiúról szólván (15.32.): „32 Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott: és elveszett, és megtaláltatott.” Nem haragról, gyűlöletről és halálról van szó, hanem a Külső Ember megtagadásáról: „sőt még a maga lelkét is” - vagyis a halandó lelket, ami megkülönböztet „engem” és „téged” és „őt”, s ha ez sikerült, akkor „ez a te testvéred meghalt, és feltámadott”. A Külső Ember meghalt, míg a Belső feltámadt.

Jánosnál (14.6.): „6 Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az Igazság és az élet; senki sem mehet az atyához, hanemha én általam.” Majd Fülöp kérésére, hogy mutassa meg az Atyát, válaszul: „...aki engem látott, látta az Atyát;[...] 10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; † hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. 11 Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van...”

Ez az a Kettősség, ami az áldozat bemutatása során Eggyé válik, vagyis, Egyesül. Így lesz, anélkül, hogy bármi valójában változna, a folyamat végén (persze nem matematikailag) az Egy-ből Három.

(Az Egy Kettő lesz, majd a Kettő Egyesül a harmadik lépésben, tehát egymással szemben

az Egység és a Kettősség áll). Aki megismeri a Belső Embert, magát az „Atyát” ismeri meg, teljesen és tökéletesen. A meditáció (esetleg szoborkészítés) során a Külső Embertől az imádkozó eltávolodik, míg a Belső Emberhez közeledik, és ha a Belső Embert megleli, a Külső eltűnik (feláldoztatik), és végül ő lesz „az út, az Igazság és az élet”. Ahogyan Eckhart mester írja: „A léleknek halálra kell adnia önmagát […] nehogy eljöjjön az utolsó ítélet, és itt találjon engem meg-nem-semmisülten, hogy megragadjanak, és odadobjanak saját én-voltom martalékául”⁸.

A fizika tárgyalása során (szinte szó szerint) fény derült az anyag kettős természetére, vagyis arra, hogy az anyag egyszerre hullám- és részecske természettel is bír. A részecske kisugárzódik, elnyelődik, becsapódik és összekapcsolódik és szétválik, míg hullámtermészetében kitölti a rendelkezésére álló teret és időt.

A lélek is rendelkezik ezzel a kettős természettel – halandó és véges, változik és olykor kiszolgáltatott, ugyanakkor halhatatlan és végtelenül terjed szét és nem korlátozza se tér, sem idő.

Ahogyan az anyag természete attól függ, megfigyeljük-e, vagy sem, úgy a lélek természetének feltárásában is a figyelem az eszközünk.

A figyelem fejlesztésének egyik módja a meditáció, vagyis valamilyen szakrális cselekvéssor, melynek során éberek vagyunk. Meditálhatunk az áldozati oltárnál, az áldozat bemutatása közben, és meditálhatunk szoborkészítés vagy karaszolás során is. A figyelem többek között annyit tesz, hogy a jelen teljességét megéljük és átéljük, és megértjük mindazt, ami körülvesz. A figyelem teszi valóssá a világot – a Mindenség rezgéseit és hullámait résszé, vagyis részecskékké összekötözi; a valószínű hullámfüggvényeket bizonyossággá csomózza. Tehát a részek (a Külső Ember) helyett az egészre (a Belső Emberre) összpontosítunk. A figyelem másként az éberség, vagyis a nem-alvás, amikor az ember az álom helyett a valóságra összpontosít. Ekkor sem a múlt, sem a jövő (álom)képei nem takarják el a jelent, és a dolgok közötti különbségtétel megszűnik. Ez azt jelenti, hogy hullámfüggvényeik nem anyagi mivoltukban omlanak össze, hanem kiterjednek; megszűnnek különálló, „külön-való” dolgoknak lenni, ehelyett a rezgések óceánjaként hullámaik a végtelenbe kiterjednek. Ez az „óceán” a Belső Ember, és ez az a pillanat, amikor felesleges „előttről” beszélni, vagy arról, hogy ez és ez „itt van” vagy „ott van” - a fizikusok ezt az első, legnagyobb szingularitásnak (Ősrobbanás) nevezik, amikor a Mindenség valószínűségi hullámai még össze nem omlottak.

A figyelemről, vagyis az éberségről (felébredettségről) Krisztus a következőket mondja

(Márk, 13.34.): „ 34. Úgy, mint az az ember, aki messze útra kelve, házát elhagyván és szolgáit felhatalmazván, és kinek-kinek a maga dolgát megszabván, az ajtónállónak is megparancsolta, hogy vigyázzon. 35. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é, vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? 36 Hogy, ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. 37. Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”⁹

Ez a vigyázat, vagyis éberség az, amikor a lélek igazán jelen van, avagy az igazi lélek van jelen. Ez a „lélekjelenlét”, és erre az állapotra azt mondják: „kihunyt”, „kialudt”; „Amikor a Tűz kialszik, a Szélbe leheli a lelkét”¹⁰ Ez a Nirvána, a „Kihunyás”. A nirvā annyit tesz „nem lehelni”, tehát sem kilégzés, sem belégzés, vagyis a Teremtés Körforgása bevégeztetik.

Rész és egész; az Egy, a Kettő, a Három – és újra Egy

A Nagy Hangzóban kísérletet tettem mind a fizikai, mind a metafizikai „forma”, az „idea” bemutatására. Amikor az ember áldozatot mutat be, vagyis valamilyen cselekvés által imádkozik és meditál, akkor a Teremtés aktusát játssza el. A Nagy Hangzó létrehozása során a kör megháromszorozása által az „Én” és az „Önmagam” kettős rendszerének megfigyelésére tettem kísérletet. Ez határozza meg a szobor anyagi (világi, véges) formáját, és a három kört hídként összekötő, rezgő és hangot adó fogak vezetnek át az anyagtalan, a metafizikai (végtelen) formába. A szobornak éppen olyan fontos tulajdonsága a hang, amit hallat („kinek füle van hozzá”), mint a forma, ami szemmel látható. Semmilyen más formaegyüttes nem hallatná éppen ezeket a hangokat, vagyis ezek a hangok nem jellemezhetnek semmilyen más hangzó szobrot; még akkor sem sikerülne ugyanez, ha ezeket az elemeket újra, ugyanígy megpróbálnám összehegeszteni.

A hangot a szobor mozgásából származó energia szüli meg; mozgás nélkül a hang rejtve marad az előretörő „fogakban”, melyek higgadtan várják a megmozdulás pillanatát, amikor a Teljesség feláldoztatik, szétdaraboltatik és szétmarcangoltatik.

Az áldozati szertartás során a hang megszületik, és a Teljesség csendje, a tökéletesen szétterpeszkedett valószínűségi hullámok minden függvénye összeomlik, hogy a „tiszta forma” millió új formát öltsön, és a szertartás végén mindez elenyésszen és elcsendesedjen és a részek újra egésszé váljanak. Az Egyből így Kettő lesz, a Kettő pedig a Háromban újra Egyesül.

Munkám végeredménye szándékom szerint az, ami eredendően maga a munkám is volt: áldozati tevékenység végrehajtása. Olyan szimbólumát szerettem volna létrehozni a Teljességnek, mely minden befogadót tevékenységre, részvételre, cselekvésre sarkall. A tevékenység, ha figyelemmel társul, áldozat, és jóga - és „a jóga nem egyéb, mint a cselekedetekben való jártasság”¹¹.

A Nagy Hangzó egy kísérlet arra, hogy minden szinten funkcionális tárgyat hozzak létre. Olyan tárgyat, ami a lelki, a szellemi és a testi dimenzióban is kitölti önmaga formáját, az önmaga által megszabott teret. Amennyiben ez sikerül, az nem jelent mást, mint hogy cselekedetem által elfoglaltam a helyem a rendben. A Nagy Hangzó egy kis lépés ebbe az irányba.

5A. K. Coomaraswamy, Hinduizmus és buddhizmus

6A. K. Coomaraswamy, Hinduizmus és buddhizmus

7Hermész Triszmegisztosz, Tabula Smaragdina; idézi: Hamvas Béla

8Jakob Boehme, Sex Puncta Theosophia; idézi: A. K. Coomaraswamy (kiemelés tőlem)

 

9A „vigyázzatok” (véleményem szerint) itt bizonyosan a figyelemre, az éberségre vonatkozik;

vigyáz: szemmel tart, megfigyel, a figyelmét bizonyos tárgyra fordítja

[ómagyar] vigyáz (vigyáz, figyel), [ősmagyar] vigya (figyel), [szanszkrit] veda (tudatában van)

10Bhagavad Gītā; idézi: A. K. Coomaraswamy

11Bhagavad Gītā, VI. 2. Más szóval a jóga nem azt jelenti, hogy az ember többet vagy kevesebbet csináljon a kelleténél, sem azt, hogy egyáltalán semmit ne csináljon, hanem hogy cselekedjék, de ne ragaszkodjon cselekedetei gyümölcséhez […]; idézi: A. K. Coomaraswamy

Fizika és metafizika (1. rész)

A Nagy Hangzó Felismerés

Bevezetés:

A „kis hangzó szobrok”

Első hangzó szobraim 2011 nyarán a tiszakécskei művésztelepen születtek meg egyértelmű és közvetlen előzmény nélkül, számomra is kisebb meglepetést okozva. Létrejöttükben, több korábbi munkámhoz hasonlóan a véletlenszerűen fellelt anyagok és az idő szorítása is szerepet játszott.

Évekkel ezelőtt felismertem és elfogadtam azt a hozzáállásomat (természetemet), hogy az előttem lévő anyagot élni, beszélni hagyom, és megpróbálok erőszakmentesen dolgozni; hallgatni és figyelni a születő tárgyra, és e tárgy ideáját a lehető legtisztább formájában (a maga valójában, az anyagitól mentesen) látni. Ez a hozzáállás teret enged a játékosságnak és az állandó kísérletezésnek. Az első hangzó szobrok hulladékvasak közti céltalan keresgélés, majd jókedvű, súlytalan, meditatív munka eredményei.

Ezen kis hangzó szobrok születése idején a kör formája nyűgözött le, és az a játékosság, mely során ezt a tökéletes formát kiegészítve, vagy felbontva a kör újabb és újabb jelentéssel ruházható fel – e jelentések sora már-már végtelennek tetszett, mégpedig felfelé, az égbe törekvő végtelen létrának.

A tölgyfa árnyékában, az ókécskei közösségi ház udvarán, augusztusi forróságban e kis gyűrűrendszerek formálódni kezdtek előttem, és megfogalmazhatatlan és megfoghatatlan volt mindaz, amit magukból mutattak.

Hajó-szobraim szimbolikájával (melyekre bizonyos szellemi, tartalmi szinten, mint a hangzó szobrok előfutáraira gondolok vissza) kezdetben elégedett voltam, később azonban ez a jelképrendszer „irodalmiassá” vált számomra, és elvesztette azt az energiát, ami kezdetben jellemezte. Egy idő után a „hajó” túlontúl határozott és megszokott jelképpé vált. És bár tudtam, hogy tovább kell kutatnom, mégsem tudtam szabadulni a formától.

Az első, két ponton megtört és három fő síkkal meghatározható hajó-formát idővel összetettebben és tagoltabban fogalmaztam meg. E tagoltságnak köszönhetően a síkokkal jelzett ív hossza megnőtt, és az ívek végpontjai közeledni kezdtek egymáshoz. A síkokat visszafogottan hajlítani kezdtem.

A megbontott egyensúlyi helyzetet, mely jellemző volt első hajóimra, lassan felváltotta a nyugalom állapota – ezzel együtt megszűnt a mozgás, és a hajók véglegesen statikus jelkép-plasztikákká váltak. Eközben viszont a bronzot felváltotta az acél, így megváltozott az anyag csengése és megváltozott a munkafolyamat is, több teret engedve a szabad asszociációnak, ami végül a mozgás lehetőségét is magában hordozta.

Így jutottam el a teljes körhöz; a végtelen, mégis meghatározható ívhez, ami a teljes fordulatot és a megfordulást, a kilépést is magában hordozza. Az a tény, hogy ennek a formának „hangja” is van, rövid időn belül nyilvánvalóvá vált.

A „Nagy Hangzó” felismerése

A szoborkészítés többek között meditatív munka, melynek során a tapasztalt és megismert világ belső képét valamilyen külső formába öntjük. Ezt a belső képet számomra nehéz egyetlen gondolathoz, egyetlen ötlethez vagy vezérelvhez kötni. A szobor születését gondolat előzi meg, s mikor készen van, felismeréshez vezet. Az első hangzó szobrok elkészültekor a felismerésem az volt, hogy fizikai és metafizika, profán és szent, ráció és hit összeforrhat egy formában. A szobor egyszersmind volt anyagi és anyagtalan, mert hangja és formája, és mindaz, amit jelképez, egyszerre, az időnek és a térnek egyazon pontján nyilvánult meg előttem. Anyagtalansága többek között a rezgésben, a hangban rejlik, s ez a kulcsa a felismerésnek is, melyhez elvezetett.

Ahhoz, hogy ezt a felismerést bemutassam (és ezzel együtt a szobrot magát, valamint azt, hogy miért készítek szobrot egyáltalán), nagy vonalakban fel kell vázolnom azokat az elméleti-fizikai ismereteket és modelleket, melyek a megfigyelhető világegyetem működésével és keletkezésével kapcsolatosak, mivel ezek a teljesség felé való törekvésemben (tehát a szoborkészítés során) kisebb-nagyobb mértékben, de mindig támogatták és kiegészítették a formát öltő gondolat szakrális tartalmát.

Az alábbiakban röviden bemutatom a fizikának a fény és a hullámok vizsgálatával és leírásával kapcsolatos eredményeit, valamint Einstein speciális relativitás - elméletének és a

kvantumelektrodinamikának ide vonatkozó következtetéseit: tehát mindazt, ami az anyag hullámtermészetének kutatásával kapcsolatos. A kimatika, vagyis a hulláminterferencia által létrehozott mintázatokat vizsgáló tudományág és a kvantum-elektrodinamika által leírt valószínűségi hullámok bemutatásával megalapozom dolgozatom végcélját: a szobor szimbolikájának és szakrális rendjének kifejtését. 

 Fizika

A fény

Már Arisztotelész is vizsgálta a fény természetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a fény tiszta formája a fehér fény, a színek pedig ennek torzulásakor jelennek meg. A fény vizsgálata az, ami meghatározta nem csak az elmúlt száz, de az elmúlt majd' négyszáz év fizikai kutatását.

Newton, amikor megpróbálta leírni a fizika első nagy, egyesített elméletét, a fény korpuszkuláris voltát vallotta. Eszerint a fény kicsiny, gyorsan mozgó részecskékből áll, mely részecskék mozgása leírható egy ágyúgolyó röppályájához hasonlóan. A rivális elmélet szerint, melyet Descartes fogalmazott meg, a szemre állandó nyomás hat, és a világító testekből lökésszerűen érkező nyomásváltozásokat észleljük fényként, mely lökéseket a mindent kitöltő „plenum”-nak nevezett anyag közvetíti. Descartes ezeket a lökéshullámokat a víz felszínén fodrozódó gyűrűkkel modellezte, melyek akkor keletkeznek, ha a víz felszínére csapunk. Elmélete egyébiránt egészen pontosan leírja a hanghullámok terjedését, a fény esetében azonban több pontban is tévesnek bizonyult.

Christiaan Huygens, azonkívül, hogy megtervezte és elkészítette az első hatékony ingaórát, majd az első zsebórát (ezáltal olyan eszközt adva a fizikusok kezébe, mely alkalmas volt az idő egészen pontos mérésére), Newton távcsöveit tökéletesítve a fény vizsgálatába kezdett, és 1690-ben publikálta teljes részletességgel kidolgozott hullámelméletét. Megmagyarázta a fénytörés jelenségét és a fényt gömbszimmetrikus nyomáshullámokként, részecskék lökdösődő, mégis hullámtermészetű mozgásaként írta le, valamint előrejelezte, hogy a fény sűrűbb közegben lassabban halad. Elmélete számtalan tekintetben megfelel a fény napjainkban használatos leírásának, kollégáitól mégsem kapott komolyabb figyelmet.

Ebben egy szerencsétlen tényező játszott közre: Newton 1687-ben jelentette meg „Principia” című könyvét, mozgástörvényeivel és gravitációelméletével, amiben a fényt apró részecskék formájában terjedő nyalábnak írja le – vagyis Huygensek (Newton tudományos tekintélyével szemben) nem lehetett igaza.

A fény vizsgálatában Huygens és Newton előtt Francesco Grimaldi játszott fontos szerepet, aki a camera obscura-hoz hasonló szerkezettel (két apró lyuk segítségével) a fénysugarat (többszörösen) eltérítve vizsgálta azt a jelenséget, amit „diffrakciónak”, fényelhajlásnak nevezett el. Mivel 1663-ban elhunyt, nem vehetett részt a fény természetéről folytatott vitában, de eredményeit Thomas Young nagy sikerrel hasznosította a fény hullámtermészetének bemutatásakor. Young 1797 és 1799 között végezte az interferenciára vonatkozó kísérleteit, melyek fontos szerepet játszottak a fény természetének feltárásában.

Hullám? Részecske?

Young kísérletében a fény két, egymással párhuzamosan felállított ernyő résein keresztül érkezik az érzékelő felületre. A fényforrásból kilépő sugárzás az első ernyő résén keresztülhaladva az ernyő túloldalán ahhoz hasonló mintázatban terjed, mint a vízbe dobott kavics által keltett hullámok. Ezek a hullámok érik el a második ernyőt, melyen két rés található. Ezeken a réseken áthaladva a hullámok (most már két vízbe dobott kavics által keltett hullámokhoz hasonlóan) interferálnak egymással. Vagyis erősítő, illetve kioltó interferencia jön létre – a vízbe dobott kavics hasonlatában: nem kör alakú hullámok sorozatát figyeljük meg, hanem egy bonyolult mintázatot, amiben bizonyos helyeken a vízfelszín nyugalomban van (kioltó interferencia), másutt különösen nagy fodrozódások alakulnak ki (erősítő interferencia). A kísérleti rendszer utolsó eleme egy fényérzékeny lap, amin a réseken átjutó, egymással interferáló fényhullámok jellegzetes csíkokat hoznak létre, „interferenciaképet”, melyen akár a résztvevő fény hullámhosszát is megmérhetjük.

Ez a kísérlet kétségbevonhatatlanul igazolja a fény hullámtermészetét. A gondok akkor kezdődnek, ha figyelembe vesszük, hogy a fény egyszersmind fotonnak nevezett részecskék nyalábjaként is leírható. A részecskék lyukakon történő áthaladása hétköznapi tapasztalataink szerint teljesen másként néz ki. Ha kavicsokat dobálunk át egyenként két falba vágott lyukon (véletlenszerűen hajigálva a fal irányába), akkor idővel a fal túloldalán a lyukak mögött két kis kavicshalmot találunk.

1. ábra. A kétréses kísérlet 

 

  

2. ábra. A végeredmény: interferenciakép a szóródott fotonokról a d. jelű képkockában

Éppen erre számíthatnánk abban az esetben, ha a fény részecskeként viselkedne utazása közben. Vagyis nem csak akkor, amikor részecske formájában elhagyja a fényforrást, majd szintén részecske formájában becsapódik az érzékelő ernyőbe, hanem a kezdeti és a végpont közötti szakaszban is. Viszont a fény nem viselkedik részecskeként haladása közben. Ezt Young kísérletének 1980-as évekbeli változata mutatta be, ami a későbbiekben igen komoly fejtőrést okozott a fizikusoknak, és még érdekesebb következményekkel bírt. Ebben a kísérletben az előzőekben leírt kísérleti rendszert úgy módosították, hogy a fényforrásból egy időben csak egyetlen egy fotont engedtek útjára, és becsapódásáig csak és kizárólag ez az egy foton volt jelen a rendszerben. Mivel társ hiányában elvileg semmivel sem interferálhatott volna, a kísérlet végrehajtói igencsak meglepődtek, amint idővel kirajzolódott a Young-féle kísérlet interferenciaképe. A rendszerben tartózkodó egyetlen foton valahogyan „tudomással bírt” az előtte és az utána érkező társairól, és azok hatását is figyelembe véve, a józan észt meghazudtolva, mindig az interferenciának megfelelő módon csapódott az érzékelőernyőbe. Tehát a foton különös dolog – egyszerre viselkedik hullámként, és részecskeként is. 5

Ha figyelembe vesszük, hogy tömeggel nem rendelkező, a térben fénysebességgel közlekedő részecskéről van szó, tehát: egy nagyon nagyon különös részecskéről, elfogadható az is, hogy önmagával, vagy nem létező társaival interferál. Ami ennél sokkal nagyobb fejtörést okozott a fizikusoknak, az az, hogy 1987-ben sikerült ezt a kísérletet elektronokkal, tehát nem csak tömeggel, de töltéssel is rendelkező részecskékkel is megvalósítani, az 1990-es évek elején pedig a Konstanzi Egyetemen héliumatomok, az MIT-n nátriumatomok viselkedtek hullámként a kísérlet változataiban. Vagyis nem csak az elektronok, de bizonyos körülmények között az atomok is hullámként terjednek. A héliumatomok és a nátriumatomok pedig nagyságrendekkel közelebb állnak az általunk is megfigyelhető és érzékelhető anyaghoz, mint az elektronok, vagy éppenséggel a titokzatos fotonok. Úgy tűnik, a világegyetem valódi természete távolabb áll az intuíciónktól, mint eddig feltételeztük. Mielőtt azonban e természetet feltárnánk, el kell jutnunk a speciális relativitás elméletéig.

Faraday 1831-ben megépítette az első elektromos generátort az elektromos és a mágneses terek kapcsán folytatott vizsgálatainak eredményeként. E vizsgálatok során arra a következtetésre jutott, hogy a világegyetemet kitöltő plenumot, vagy más néven „étert” ideje kidobni a fizikából – helyette bevezette az erőterek fogalmát, és kifejtette, hogy a részecskék közötti kölcsönhatások közvetítése „erővonalak” mentén írható le, az elektromos és a mágneses erő mellett a gravitáció is. Ezzel újabb csapást mért a fény newtoni értelmezésére, és kijelentette, hogy a fény az elektromos erőtér erővonalainak rezgésével magyarázható.

Ezzel előkészítette a terepet annak a tudósak, aki felállította az elektromágnesesség mai napig használatos egyenleteit: James Clerk Maxwellnek. Maxwell kidolgozta a színek természetét leíró diffrakciós egyenleteket és 1864-ben bemutatta azt a négy egyenletet, melyekkel minden elektromos és mágneses tulajdonság, valamint kölcsönhatás kiszámítható. A Maxwell-egyenletek, amellett, hogy teljes képet adnak a világegyetemet kitöltő sugárzásról, még egy vitathatatlanul jelentős tulajdonsággal bírtak: rendelkeztek egy „c” betűjellel ellátott, állandó értékkel bíró komponenssel, ami a fény terjedésének sebességét határozta meg.

Einstein a fény sebességének állandó mivoltát kutatva fogalmazta meg a speciális relativitás elméletét, amiben végképp leszámolt azzal a gondolattal, hogy léteznie kell egy biztos, nyugvó pontnak (melyhez képest minden más mozog) és egy kitüntetett időnek (melyhez képest minden más történik), és megalkotta a téridő fogalmát, ahol a testek viszonyított sebességükhöz mérten összehúzódnak, valamint a térben való mozgásra fordított energiával arányosan használják „energia-készletüket” az időben való haladáshoz.

(A fénysugár számára - mivel minden energiáját a térben való mozgásra használja fel - nem létezik idő, ami alatt bárhová eljutna – tehát nincs távolság, melyet bármennyi idő alatt be kellene járnia.) A speciális relativitást ezután kiterjesztette a görbe pályán történő, valamint a gyorsuló mozgásokra és a gravitációra is, így vált általános relativitássá.

Einstein úttörő munkássága során Satyendra Nath Bose feketetest-sugárzási egyenleteit és Max Planck fénykvantumokról alkotott elképzelését¹ felhasználva rámutatott arra, hogy az akkoriban csak hullámnak tekintett fény a részecskékre vonatkozó fogalmakkal is magyarázható, és bizonyos körülmények között a molekuláknak is hullámként kell viselkedniük. Röviddel ezután megszületett a kvantum-elektrodinamika, és a valószínűségi hullám.

Richard P. Feynman, a 20. század második felében dolgozta ki a kvantumelektrodinamika elméletét. Eszerint minden, ami az atomok kölcsönhatása során történik, megmagyarázható az elektronok egymással és az elektromágneses sugárzással való kölcsönhatásával. A világ atomokból épül fel, az atomok tömör atommagját pedig elektronok felhője veszi körül. Az atomok és a molekulák közötti kölcsönhatások lényegében az elektronok közötti kölcsönhatások, melyek során egy elektron fotont (elektromágneses sugárzást) bocsát ki, amit egy másik elektron elnyel.

Az összetett és bonyolult molekulák, többek között a fehérjék és a DNS működése végső soron az elektronok kvantumtulajdonságaitól függ, Feynman ezeket a tulajdonságokat írta le, és a leírásnak a kvantumelektrodinamka nevet adta. Ebben a modellben a részecskéket valószínűségi hullámként értelmezi, mert a részecskék helyzetének és állapotának csak a legnagyobb valószínűségét ismerhetjük meg. Amint valóban megtaláljuk a részecskét, a számtalan kisebb-nagyobb mértékben valószínű állapot (tehát a részecskét jellemző valószínűségi hullámok) egy pontba omlik össze. (Ez megmagyarázza, hogyan képes egyetlen részecske a kétréses kísérlet során egyszerre mindkét résen áthaladni és önmagával interferálni – valójában a részecske valószínűségi hullámai interferálnak).

A fény és az anyag kölcsönhatása során három döntő tényező játszik szerepet: annak a valószínűsége, hogy egy foton egyik helyről a másikra megy; annak a valószínűsége, hogy egy elektron egyik helyről a másikra megy; és annak a valószínűsége, hogy egy elektron elnyel, vagy kibocsát egy fotont. Feynman így fogalmaz: ” a Természet óriási változatosságának csaknem minden részlete csupán ennek a három alapvető eseménynek a monoton ismétlődéséből adódik”. E három valószínűség kiszámítása után csaknem pontosan előre jelezhető egy kölcsönhatás eredménye, egészen addig, míg csupán néhány fotonról és elektronról van szó. A valóságoshoz közel álló, milliószor milliárdnyi kölcsönható részecskét tartalmazó rendszerek már felettébb bonyolult számításokat követelnek meg.

A számítások a kétréses kísérlet esetében még „egyszerűek”, hiszen a részecske egyik, illetve másik lyukon való áthaladásának valószínűségét kell összeadni, s megkapjuk annak a valószínűségét, hogy az érzékelőernyő mely pontján jelenik meg világos folt.

Valószínűtlenül valóságos megfigyelés

Feynman továbbgondolta a kísérletet: mi történik akkor, ha az átlátszatlan ernyőbe négy, majd nyolc, majd milliónyi rést vágnánk? A számításokat egyre több (és egyre bonyolultabb) valószínűségi hullámra kell elvégezni, ha pedig annyi rést vágnánk az ernyőn, hogy azok „átfednék” egymást (vagyis kiiktatnánk az ernyőt), akkor milliónyi valószínűségi hullámot kellene figyelembe venni, mert a részecskék a fényforrás és az érzékelőernyő közötti összes lehetséges útvonalat számításban véve döntenek végül a legvalószínűbbről. A fényforrás és az ernyő közötti útvonal tehát nehezen, de megadható a valószínűségi hullámok összegzése által – a hullámok interferálnak egymással, így a kisebb valószínűségek fokozatosan kiejtik, míg a nagyobb valószínűségű pályák erősítik egymást.

3. ábra. Egy foton útja A. és B. pont között.

A Feynman által megfogalmazott kvantumelektrodinamika szerint a fény minden lehetséges utat végigjár, miközben számunkra csupán a legvalószínűbb út tűnik valóságosnak. Ennek ellenére ugyanabban a pillanatban a foton által befutott minden valószínű pálya létezik.

A részecskék, addig, amíg valószínűségi hullámaik össze nem omlanak, úgynevezett „szuperpozícióban” léteznek. Ebben a szuperpozícióban a részecske számtalan valószínű állapotban létezik egyszerre, s ezek az állapotok hullámként szétterjednek a téridőben. A valószínűségi hullámok összeomlásához valamilyen megfigyelésre van szükség, ami során a részecskének „választania kell” egyet a lehetséges legvalószínűbb állapotok közül.

A szuperpozíció, egyszersmind a korábban említett kvantáltság bemutatására kifejezetten alkalmas az Egyesült Államok Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézetének egyik kísérlete, melyben pozitív elektromos töltésű ionokat „melegítettek fel” - vagyis néhány ezer, elektromos csapdával fogva tartott iont rádióhullámok segítségével (tehát energia közlésével) kezdeti, alacsony kvantum-energiaállapotból magasabb energiaállapotba próbáltak juttatni.

A fogva tartott ionok összessége (tehát 100 százaléka) 256 ezredmásodperc alatt kerülhet az egyes energiaszintről a kettesre – vagyis 256 ezredmásodperc alatt annak a valószínűsége, hogy minden ion a kettes szintre lép, nulláról száz százalékra változik.

A kísérlet kezdetén az összes ion biztosan az egyes állapotban, míg a kísérlet végén biztosan a magasabb energiaszinten található. Értelemszerűen a 128. ezredmásodpercben az ionok fele már magasabb, a másik fele még az alacsonyabb energiaszinten van.

Köztes állapotban egyetlen ion sem létezhet, így lézernyalábbal megvilágítva a csapdában tartózkodó ionokat, mindenképpen valamely energiaállapotban találhatóak a valószínűségi hullámok összeomlásának következtében (amit éppen a lézernyaláb vált ki).

Amennyiben 256 ezredmásodperc alatt 64 alkalommal (tehát 4 ezredmásodpercenként) mérik meg az ionok energiaállapotát, a kísérlet végén 99,99 százalékuk a kezdeti energiaszinten tartózkodik. A 4 ezredmásodperc alatt ugyanis 0,01 százalék annak a valószínűsége , hogy egy ion magasabb szintre ugrik, vagyis az ionhoz tartozó valószínűségi hullám szétterjed, de főként az egyes energiaállapot körül koncentrálódik. A folyamatos megfigyelés a hullámösszeomlást kiváltva ezen a legvalószínűbb szinten tartja az iont, mert nem engedi a hullám számottevő mértékű szétterjedését, függetlenül attól, hogy a „józan ész” szerint már annyi energiát közöltünk a rendszerrel, aminek hatására minden ionnak a kettes szintre kellett volna lépnie. 

A világegyetemet alkotó elemi részecskék tehát a valószínűség törvényeinek engedelmeskednek, a valószínűség pedig hullámként terjed, mely más-más részecske és energiaállapot formájában jelenik meg e hullámok összeomlásakor (vagyis a valószínűségek összegzésekor). A hullámfüggvények összeomlását valamilyen megfigyelés váltja ki.

A világot alkotó objektumok tehát csak akkor léteznek, ha megfigyeljük őket², ugyanakkor a megfigyelő maga is kvantum-objektumok összessége, és mindenképpen részévé válik a megfigyelt rendszernek. Felmerül a kérdés: ki vagy mi nevezhető megfigyelőnek, és tudatos megfigyelőnek? Milyen módon működik ez a „titokzatos távolhatás”, ami a valószínűségi hullámokat nem csak térben, de időben is azonnal (és akár visszamenőleg is) összeomlásra készteti³?

A későbbiekben érintőlegesen visszatérek ezekhez a kérdésekhez, a Nagy Hangzó Szobor további bemutatásához egyelőre éppen elegendő ennyi adalék a kvantumelektrodinamika területéről.

Az ősrobbanás rezgő húrjai

A hullámok és rezgések jelentősége megmutatkozik a kimatikai kutatásokban is, melyek során a hanghullámok interferenciáját láthatóvá teszik. Napjainkban a természettudománynak ezt a területét főként a természetben megjelenő alapvető mintázatok (mint a csigaházak felépítése, vagy egy növény levelinek elhelyezkedése) vizsgálata során alkalmazzák, miközben a képalkotó technológiák fejlődésével a természet mélyebb rétegeinek tanulmányozása is elérhető közelségbe került. Ernest Chladni vaslemezek rezgésével kapcsolatos munkásságát 1787-ben publikálta. Kísérletei során vaslemezein a különböző frekvenciájú rezgések hatására a rájuk szórt homok különböző mintázatokat rajzolt ki. A rajzolatok határozottan jelölték az adott frekvenciákat, így kísérleti berendezésével hasznos eszközt adott a hangszerkészítők kezébe – emellett felvetette a kérdést: vajon milyen hatása van a hangnak, avagy a hullámoknak a megismerhető világra.

Napjainkban kísérlete igen egyszerűen megismételhető, és matematika modelljei a technika fejlődésével kiterjedtebb kutatásra adnak lehetőséget. A modern számítógépek segítségével a rezgések háromdimenziós képének modellezése során a kutatók olyan alapvető szerkezeteket és mintákat hoztak létre, melyek kísértetiesen megfelelnek a világegyetemünket felépítő anyag szerkezetéhez. Bár a foton és az elektron⁴, valamint számtalan részecske belső szerkezetét nem ismerjük, az általuk létrehozott rendszerekét igen – ezek a szerkezetek pedig rezgések által modellezhetjük. A hullámok tehát fontosabb szerepet tölthetnek be, mint eddig gondoltuk. Nem csak a mikrovilág kvantummechanikai valószínűség-függvényeinek összeomlásában játszanak szerepet, de a makrokozmosz építőköveinek elrendezésében és formájában is meghatározóak lehetnek. Amennyiben helytálló az ősrobbanás elmélete, az első pillanatok során a világegyetemet kitöltő anyag határozatlan szerkezete formát öltött. A kimatikai kutatások nem titkolt célja megtalálni azokat a rezgéseket, melyek ezt a határozatlan energiát ebbe a ma is ismert, fundamentális formájába kényszerítették.

Mivel az ellenőrizhetetlen, mégis magával ragadó húrelmélet bemutatása és tárgyalása kitöltene több diplomadolgozatot is, és ismereteim ebben a témában még inkább felszínesek (és szentimentálisak), mint az előzőekben, kihagyom azt. Ha a „kozmikus szimfónia” elméletének és a nagy hangzó szobor jelképrendszerének romantikus párhuzamait ennek ellenére megpróbálnám felvázolni, már közelebb járnék a metafizikához, mint a fizikához.

A metafizika pedig a következő fejezetbe tartozik.

4. ábra. Egy vasatomok "ketrecébe" zárt elektron valószínűségi hullámainak képe pásztázó alagútmikroszkópos mérés alapján

1 A fény kvantáltsága lényegében annyit jelent, hogy az elektromágneses energia egységekben, „csomagokban” vesz részt a kölcsönhatásokban, vagyis nem létezik két különböző energiaszint között átmeneti állapot.

2A klasszikus objektumok (mint egy alma, egy asztal, vagy a Hold) és a kvantum-objektumok (a klasszikus objektumokat alkotó elemi részecskék) viselkedése közti különbség mibenlétére több magyarázat is született, az bizonyos, hogy a klasszikus objektumok méretüknél fogva nagyszámú részecskét tartalmaznak, tehát a valószínűségi hullámok lassabban terjednek szét, mint egyes részecskék esetében. 

3A valószínűségi hullámok összeomlása látszólag független az idő általunk érzékelt irányától, vagyis a rendezettségből a rendezetlenség felé haladástól. Úgy tűnik, a hullámfüggvények összeomlása térben és időben távoli helyek esetében is azonnali. Ha távoli csillagokból vagy galaxisokból érkező fény esetében végezzük el a kétréses kísérletet, és a kísérleti berendezést úgy építjük meg, hogy egy pillanat alatt megváltoztathatjuk akképpen, hogy hullámtermészetű, vagy éppen részecsketermészetű fényt szeretnénk észlelni, akkor a fényforrásból akár százezer, vagy millió évvel ezelőtt elinduló fény az első pillanattól kezdve hullámként, vagy részecskeként viselkedik. A távolhatás tehát azonnali, és valamiért az időben visszamenőleg is működik.

4Az elektron anyagi formáját nem ismerjük, de valószínűségi hullámainak „képét” igen – 1993-ban az IBM kutatói pásztázó alagútmikroszkóppal megmérték az elektronsűrűséget egy vasatomokból épített gyűrűben, amiben egyetlen elektront helyeztek el. A vasatomok fala az elektron számára áthatolhatatlan, és a gyűrűn belüli elektronhullámok visszaverődése során állóhullám alakul ki. Az átalakított kép körkörösen fodrozódó vízfelület pillanatfelvételéhez hasonló