Az alapvető kettősség, melyet az áldozatbemutatónak fel kell ismernie,
az, hogy az „Én” nem azonos „Önmagammal”. Jelen esetben az áldozatbemutató a
szobrász, aki folyton-folyvást imádkozik, vagyis szobrot készít. Imája (más
néven meditációja) felkészíti az áldozat bemutatására, mely nem a szobor, ami
készül, hanem az „Én”. Az ima nem az áldozat – az „Én” feláldozása,
vagyis a személy feldarabolása a cél, éppen úgy, ahogyan a teljesség
daraboltatott fel.
Az „Én” anyától született és időben véges, míg „Önmagunk”,
avagy „a lény halhatatlan Lelke” az isteni méhből (az áldozati tűzből)
született és örökkévaló. Ez a Külső és a Belső Ember közötti különbség – vagyis
kétféle természet lakozik bennünk. A „halhatatlan Én” maga a Lélek Szele,
melyet fel kell fedeznünk és életre kell hívnunk azáltal, hogy az „Én-t”, a
halandót feláldozzuk.
Ahogyan a Bhagavad Gītā alaphelyzete is bemutatja: a test
kocsija elé fogott lovak az érzékelőképességek, melyek valamely irányba húzzák
a kocsit, vagyis az egyént, az „Én-t”, a kocsihajtó pedig a Belső Ember, a
Belső Vezető. Ez a Belső Vezető a halhatatlan és örökkévaló és csalhatatlan. Ha
nem a gyeplőt tartó kéz vezeti a kocsit, a lovak arra húzzák, amerre akarják -
vagyis az érzékszervek csapdájában elpusztul a kocsi is, a lovak is, és a
kocsihajtó is. A Külső Embert, vagyis a világ káprázatát kell legyőzni, mert
mindez halandó.
Lukácsnál a következőket olvashatjuk (14.26.): „26 Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az
ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt
még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Majd a tékozló fiúról
szólván (15.32.): „32 Vígadnod és örülnöd
kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott: és elveszett, és
megtaláltatott.” Nem haragról, gyűlöletről és halálról van szó, hanem a Külső
Ember megtagadásáról: „sőt még a maga lelkét is” - vagyis a halandó
lelket, ami megkülönböztet „engem” és „téged” és „őt”, s ha ez sikerült, akkor
„ez a te testvéred meghalt, és feltámadott”. A Külső Ember meghalt, míg
a Belső feltámadt.
Jánosnál (14.6.): „6 Monda
néki Jézus: Én vagyok az út, az Igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához,
hanemha én általam.” Majd Fülöp kérésére, hogy mutassa meg az Atyát, válaszul:
„...aki engem látott, látta az Atyát;[...] 10 Nem
hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a
melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; † hanem az
Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. 11
Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van...”
Ez az a Kettősség, ami az áldozat bemutatása során Eggyé
válik, vagyis, Egyesül. Így lesz, anélkül, hogy bármi valójában
változna, a folyamat végén (persze nem matematikailag) az Egy-ből Három.
(Az Egy Kettő lesz, majd a Kettő Egyesül a harmadik lépésben,
tehát egymással szemben
az Egység és a Kettősség áll). Aki megismeri a
Belső Embert, magát az „Atyát” ismeri meg, teljesen és tökéletesen. A meditáció
(esetleg szoborkészítés) során a Külső Embertől az imádkozó eltávolodik, míg a
Belső Emberhez közeledik, és ha a Belső Embert megleli, a Külső eltűnik (feláldoztatik),
és végül ő lesz „az út, az Igazság és az élet”. Ahogyan Eckhart mester írja: „A
léleknek halálra kell adnia önmagát […] nehogy eljöjjön az utolsó ítélet, és
itt találjon engem meg-nem-semmisülten, hogy megragadjanak, és
odadobjanak saját én-voltom martalékául”8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése