Fizika és metafizika (2. rész)

Fizikából – metafizikába

A hang:

Óm, Brahma és az Ige;

avagy a Lélek Szele, amely „fúj, ahol akar”

Az előzőekben nagy vonalakban áttekintettem a phüszisz, a természet megismerését célzó kísérletek egy részét. A világegyetem építőköveinek vizsgálata során a kutatók lépten-nyomon hullámokba és rezgésekbe botlottak, és az is megmutatkozott, hogy ezek a hullámok áttételes formában, intuíciónktól távol eső „valószínűségi kvantum-szövedékként” is hatással vannak világunkra, melynek megértéséhez az (egyébként is nehezen elképzelhető) hulláminterferencia képét használhatjuk modellként. A továbbiakban a „természet után való dolgokról” lesz szó, és bár a modellek, amiket eddig használtam, némi átalakításra szorulnak majd, most (némi szellemi erőszakkal) hidat kell ácsoljak belőlük, melyen átkelhetek fizikából – a metafizikába.

A hullámokat, a víz felszínének fodrozódása mellett hangként érzékeljük. A hang (tehát a hullám) világalakító erő. Mind a belső, mind a külső világot, mind a szubjektumot és az objektumot alakítani képes. „Hullámként” tovaterjed a térben és az időben, koncentrikus gömbhéjakat alkotva, vagyis a legtisztább és legteljesebb formát, a gömb formáját veszi fel. Számunkra a hang hullámai a zajban, a zenében, az énekben és a beszédben mutatkoznak meg. Míg a zenének, az éneknek és a beszédnek ritmusa van, addig a zaj nem más, mint a ritmus hiánya – így erről nem ejtek szót.

A beszéd, a zene, és ezek közössége, az ének azonban a teremtés aktusában elengedhetetlen.

„Óm mani padme hum” („Éljen a lótuszban lévő drágakő”). Ez a mantra, mely Avalokitésvara, a tibeti buddhizmus bódhiszattvájának mantrája, az „Óm” jellel kezdődik. Ez Buddha állítása szerint Isten összes nevei és formái közül a legtökéletesebb. Ez a dal, amit a Nap énekel. Önmagában az „Óm” recitálása is ima, és szimbóluma annak, akinek képe és formája nincs és nem is lehet. Ilyen szimbólumokra azért van szükség, mert a teljesség mindent magában hordoz, mindennek a formáját és lényegét, így a megismerhető formák csak részben lehetnek az Ő formájához hasonlatosak. Az „Óm” tehát, ha megfelelően zeng bennünk, megszűnik „csak” hangnak lenni, és ima lesz: eszköz, hogy a teljességet elérjük. Ahhoz hasonlóan, ahogy a különböző formák is eszközei a forma-nélküli (minden formát magába foglaló) végső „Én” megismerésének.

„Ilyen támaszra azért van szükség, mert ami nem érzékelhető a szem és a fül számára, az nem ragadható meg objektíven, úgy, ahogyan önmagában van, hanem csak valamilyen hasonmáson keresztül.”⁵

A formák tehát csak eszközök, hogy valami más, magasabb dolgot megismerjünk. Bármilyen szobor, amennyiben valóban és tagadhatatlanul szobor, éppen ilyen forma, sőt, megkockáztatom: pontosan egyenértékű bármilyen imával, mert célja az, hogy a teljesség szimbólumaként a tökéletesség felé vezessen.

Isten nevének kimondása, leírása, és eléneklése a teremtés gesztusa, bármilyen módon, bármilyen formában történik is. Ahogyan az eskü megerősít és szentesít – tehát „szentté tesz” - valamilyen cselekedetet, úgy a név kimondása, egy szó, egy hang, vagy egy szobor megidézhet, formába öltöztethet valamit, ami formátlan. Isten neve, Buddha és a régi brahmanok szerint azért olyan változatos, mert mindenütt jelen van, egyszerre kívül és belül, sehonnan sem jön és semmivé sem lesz és „átadja magát a létezés minden lehetséges változatának”⁶

Az elnevezés szintén a hang, a beszéd formája – a szájon keresztül, mint egy kapun át kilép a szó, az Ige, Isten neve, vagyis valami, ami megteremt, ami megjelöl; ami valóssá tesz olyasmit, ami megjelölhetetlen, mert „semmitől sem elválasztható” és csak önnön magában, önmagától valóságos. Ha valami a szájon kiléphet, akkor valami be is léphet – ez a valami a lélek, vagy az élet, a létezés. Ismét a teremtés aktusa: Brahma kilélegzi, majd belélegzi a négy nagy világkorszakot: addig, míg ő él, léteznek a galaxisok, a bolygók, a részecskék és minden, amit Vishnu teremtett. A lélek a szájon át közlekedik, akár az egyiptomi Maat, aki születéskor a testbe költözik, s az utolsó lélegzettel („lélekzettel”) elhagyja azt.

„A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság.”

A világot tehát hanggal, kilégzéssel teremtik. Mi más állna hozzánk közelebb mindabból, ami hullám és rezgés, mint a hang, a fény? Minden ezek által, (a hullámok rezgése által) nyeri el természetét. A hullám elenyészik, és az anyag marad utána – anyag, „matéria”, „mater”, anya lesz, tehát az isteni rendben a rezgések (a Férfi) által meghatározott és igazgatott „női oldal”, a minden világit és végest igazgató Anya, aki a Mindenséggel terhes és aki mindent felügyel. Ez a dolgok születése, amikor végtelenből végessé, egészből részekké („részecskékké”) lesz. A teljességet és tökéletességet, ami térben és időben végtelen, végtelen valószínűséggel rendelkezik – minden egyszerre és egy időben, mindig és mindenhol létezik: tehát „van”. A hullámfüggvények kiterjednek és elnyújtóznak.

Az összeomlás pillanatában a teljesség áldozatként feldaraboltatik időben és térben véges dolgokká; tárggyá és alannyá. Az alany a tárgyat figyeli, ráemeli tekintetét, így valóssá és érvényessé téve (megfigyelve) a széttöredezettséget.

A kezdet előtt a mindenek feletti egység volt, mely azonos önmagával. A teremtésmítoszok ezt magyarázzák és ezért érvényesek minden időn túl: most és mindenkor és mindenhol igazak. E mítoszokban a teljességet az istenek (vagy a titánok) áldozatukká teszik és feldarabolják és elégetik. Ezen aktus során különválik a dolgok „léte” és „nemléte”, és a teljesség darabjai szétszóródnak. Az Ősatya, miután kiárasztja magából gyermekeit, üressé válik és így várja, hogy szülöttei visszatérjenek hozzá, ott van mindenben, ami külön vált és szétszóródott, és darab is és teljesség is, részeiben.

Ezt az égi cselekedetet utánozza minden szertartás, melyben áldozatot mutatnak be. „Íme, ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van, ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van. Az Egy műve a varázslat.”⁷ Ez a kettősség, mely az isteni teljességben megmutatkozik: lét és keletkezés, kimondott és kimondatlan, hangzó és hangtalan. Időbeli és időtlen, halandó és halhatatlan, osztott és osztatlan egyszerre; aki ismeri közelről (immanens mivoltában), az ismeri végső (transzcendens) mivoltában is. A Nagy Hangzó forma is és hang is. A forma meghatározza a hangot és a hang meghatározza a formát – egyik sem lenne a másik nélkül az, ami.

A figyelem és a „lélek-jelen-lét”

Az alapvető kettősség, melyet az áldozatbemutatónak fel kell ismernie, az, hogy az „Én” nem azonos „Önmagammal”. Jelen esetben az áldozatbemutató a szobrász, aki folyton-folyvást imádkozik, vagyis szobrot készít. Imája (más néven meditációja) felkészíti az áldozat bemutatására, mely nem a szobor, ami készül, hanem az „Én”. Az ima nem az áldozat – az „Én” feláldozása, vagyis a személy feldarabolása a cél, éppen úgy, ahogyan a teljesség daraboltatott fel.

Az „Én” anyától született és időben véges, míg „Önmagunk”, avagy „a lény halhatatlan Lelke” az isteni méhből (az áldozati tűzből) született és örökkévaló. Ez a Külső és a Belső Ember közötti különbség – vagyis kétféle természet lakozik bennünk. A „halhatatlan Én” maga a Lélek Szele, melyet fel kell fedeznünk és életre kell hívnunk azáltal, hogy az „Én-t”, a halandót feláldozzuk.

Ahogyan a Bhagavad Gītā alaphelyzete is bemutatja: a test kocsija elé fogott lovak az érzékelőképességek, melyek valamely irányba húzzák a kocsit, vagyis az egyént, az „Én-t”, a kocsihajtó pedig a Belső Ember, a Belső Vezető. Ez a Belső Vezető a halhatatlan és örökkévaló és csalhatatlan. Ha nem a gyeplőt tartó kéz vezeti a kocsit, a lovak arra húzzák, amerre akarják - vagyis az érzékszervek csapdájában elpusztul a kocsi is, a lovak is, és a kocsihajtó is. A Külső Embert, vagyis a világ káprázatát kell legyőzni, mert mindez halandó.

Lukácsnál a következőket olvashatjuk (14.26.): „26 Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” Majd a tékozló fiúról szólván (15.32.): „32 Vígadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott: és elveszett, és megtaláltatott.” Nem haragról, gyűlöletről és halálról van szó, hanem a Külső Ember megtagadásáról: „sőt még a maga lelkét is” - vagyis a halandó lelket, ami megkülönböztet „engem” és „téged” és „őt”, s ha ez sikerült, akkor „ez a te testvéred meghalt, és feltámadott”. A Külső Ember meghalt, míg a Belső feltámadt.

Jánosnál (14.6.): „6 Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az Igazság és az élet; senki sem mehet az atyához, hanemha én általam.” Majd Fülöp kérésére, hogy mutassa meg az Atyát, válaszul: „...aki engem látott, látta az Atyát;[...] 10 Nem hiszed-é, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van? A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; † hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat. 11 Higyjetek nékem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya én bennem van...”

Ez az a Kettősség, ami az áldozat bemutatása során Eggyé válik, vagyis, Egyesül. Így lesz, anélkül, hogy bármi valójában változna, a folyamat végén (persze nem matematikailag) az Egy-ből Három.

(Az Egy Kettő lesz, majd a Kettő Egyesül a harmadik lépésben, tehát egymással szemben

az Egység és a Kettősség áll). Aki megismeri a Belső Embert, magát az „Atyát” ismeri meg, teljesen és tökéletesen. A meditáció (esetleg szoborkészítés) során a Külső Embertől az imádkozó eltávolodik, míg a Belső Emberhez közeledik, és ha a Belső Embert megleli, a Külső eltűnik (feláldoztatik), és végül ő lesz „az út, az Igazság és az élet”. Ahogyan Eckhart mester írja: „A léleknek halálra kell adnia önmagát […] nehogy eljöjjön az utolsó ítélet, és itt találjon engem meg-nem-semmisülten, hogy megragadjanak, és odadobjanak saját én-voltom martalékául”⁸.

A fizika tárgyalása során (szinte szó szerint) fény derült az anyag kettős természetére, vagyis arra, hogy az anyag egyszerre hullám- és részecske természettel is bír. A részecske kisugárzódik, elnyelődik, becsapódik és összekapcsolódik és szétválik, míg hullámtermészetében kitölti a rendelkezésére álló teret és időt.

A lélek is rendelkezik ezzel a kettős természettel – halandó és véges, változik és olykor kiszolgáltatott, ugyanakkor halhatatlan és végtelenül terjed szét és nem korlátozza se tér, sem idő.

Ahogyan az anyag természete attól függ, megfigyeljük-e, vagy sem, úgy a lélek természetének feltárásában is a figyelem az eszközünk.

A figyelem fejlesztésének egyik módja a meditáció, vagyis valamilyen szakrális cselekvéssor, melynek során éberek vagyunk. Meditálhatunk az áldozati oltárnál, az áldozat bemutatása közben, és meditálhatunk szoborkészítés vagy karaszolás során is. A figyelem többek között annyit tesz, hogy a jelen teljességét megéljük és átéljük, és megértjük mindazt, ami körülvesz. A figyelem teszi valóssá a világot – a Mindenség rezgéseit és hullámait résszé, vagyis részecskékké összekötözi; a valószínű hullámfüggvényeket bizonyossággá csomózza. Tehát a részek (a Külső Ember) helyett az egészre (a Belső Emberre) összpontosítunk. A figyelem másként az éberség, vagyis a nem-alvás, amikor az ember az álom helyett a valóságra összpontosít. Ekkor sem a múlt, sem a jövő (álom)képei nem takarják el a jelent, és a dolgok közötti különbségtétel megszűnik. Ez azt jelenti, hogy hullámfüggvényeik nem anyagi mivoltukban omlanak össze, hanem kiterjednek; megszűnnek különálló, „külön-való” dolgoknak lenni, ehelyett a rezgések óceánjaként hullámaik a végtelenbe kiterjednek. Ez az „óceán” a Belső Ember, és ez az a pillanat, amikor felesleges „előttről” beszélni, vagy arról, hogy ez és ez „itt van” vagy „ott van” - a fizikusok ezt az első, legnagyobb szingularitásnak (Ősrobbanás) nevezik, amikor a Mindenség valószínűségi hullámai még össze nem omlottak.

A figyelemről, vagyis az éberségről (felébredettségről) Krisztus a következőket mondja

(Márk, 13.34.): „ 34. Úgy, mint az az ember, aki messze útra kelve, házát elhagyván és szolgáit felhatalmazván, és kinek-kinek a maga dolgát megszabván, az ajtónállónak is megparancsolta, hogy vigyázzon. 35. Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a háznak ura, este-é, vagy éjfélkor, vagy kakasszókor, vagy reggel? 36 Hogy, ha hirtelen megérkezik, ne találjon titeket aludva. 37. Amiket pedig néktek mondok, mindenkinek mondom: Vigyázzatok!”⁹

Ez a vigyázat, vagyis éberség az, amikor a lélek igazán jelen van, avagy az igazi lélek van jelen. Ez a „lélekjelenlét”, és erre az állapotra azt mondják: „kihunyt”, „kialudt”; „Amikor a Tűz kialszik, a Szélbe leheli a lelkét”¹⁰ Ez a Nirvána, a „Kihunyás”. A nirvā annyit tesz „nem lehelni”, tehát sem kilégzés, sem belégzés, vagyis a Teremtés Körforgása bevégeztetik.

Rész és egész; az Egy, a Kettő, a Három – és újra Egy

A Nagy Hangzóban kísérletet tettem mind a fizikai, mind a metafizikai „forma”, az „idea” bemutatására. Amikor az ember áldozatot mutat be, vagyis valamilyen cselekvés által imádkozik és meditál, akkor a Teremtés aktusát játssza el. A Nagy Hangzó létrehozása során a kör megháromszorozása által az „Én” és az „Önmagam” kettős rendszerének megfigyelésére tettem kísérletet. Ez határozza meg a szobor anyagi (világi, véges) formáját, és a három kört hídként összekötő, rezgő és hangot adó fogak vezetnek át az anyagtalan, a metafizikai (végtelen) formába. A szobornak éppen olyan fontos tulajdonsága a hang, amit hallat („kinek füle van hozzá”), mint a forma, ami szemmel látható. Semmilyen más formaegyüttes nem hallatná éppen ezeket a hangokat, vagyis ezek a hangok nem jellemezhetnek semmilyen más hangzó szobrot; még akkor sem sikerülne ugyanez, ha ezeket az elemeket újra, ugyanígy megpróbálnám összehegeszteni.

A hangot a szobor mozgásából származó energia szüli meg; mozgás nélkül a hang rejtve marad az előretörő „fogakban”, melyek higgadtan várják a megmozdulás pillanatát, amikor a Teljesség feláldoztatik, szétdaraboltatik és szétmarcangoltatik.

Az áldozati szertartás során a hang megszületik, és a Teljesség csendje, a tökéletesen szétterpeszkedett valószínűségi hullámok minden függvénye összeomlik, hogy a „tiszta forma” millió új formát öltsön, és a szertartás végén mindez elenyésszen és elcsendesedjen és a részek újra egésszé váljanak. Az Egyből így Kettő lesz, a Kettő pedig a Háromban újra Egyesül.

Munkám végeredménye szándékom szerint az, ami eredendően maga a munkám is volt: áldozati tevékenység végrehajtása. Olyan szimbólumát szerettem volna létrehozni a Teljességnek, mely minden befogadót tevékenységre, részvételre, cselekvésre sarkall. A tevékenység, ha figyelemmel társul, áldozat, és jóga - és „a jóga nem egyéb, mint a cselekedetekben való jártasság”¹¹.

A Nagy Hangzó egy kísérlet arra, hogy minden szinten funkcionális tárgyat hozzak létre. Olyan tárgyat, ami a lelki, a szellemi és a testi dimenzióban is kitölti önmaga formáját, az önmaga által megszabott teret. Amennyiben ez sikerül, az nem jelent mást, mint hogy cselekedetem által elfoglaltam a helyem a rendben. A Nagy Hangzó egy kis lépés ebbe az irányba.

5A. K. Coomaraswamy, Hinduizmus és buddhizmus

6A. K. Coomaraswamy, Hinduizmus és buddhizmus

7Hermész Triszmegisztosz, Tabula Smaragdina; idézi: Hamvas Béla

8Jakob Boehme, Sex Puncta Theosophia; idézi: A. K. Coomaraswamy (kiemelés tőlem)

 

9A „vigyázzatok” (véleményem szerint) itt bizonyosan a figyelemre, az éberségre vonatkozik;

vigyáz: szemmel tart, megfigyel, a figyelmét bizonyos tárgyra fordítja

[ómagyar] vigyáz (vigyáz, figyel), [ősmagyar] vigya (figyel), [szanszkrit] veda (tudatában van)

10Bhagavad Gītā; idézi: A. K. Coomaraswamy

11Bhagavad Gītā, VI. 2. Más szóval a jóga nem azt jelenti, hogy az ember többet vagy kevesebbet csináljon a kelleténél, sem azt, hogy egyáltalán semmit ne csináljon, hanem hogy cselekedjék, de ne ragaszkodjon cselekedetei gyümölcséhez […]; idézi: A. K. Coomaraswamy